Google+ Followers

petek, 09. december 2016

A Tűz, segg, kígyó – nem játéknak való







A Tűz, segg, kígyó – nem játéknak való 
(nekaj odlomkov)

 


A Tűz, segg, kígyó – nem játéknak való (Ogenj, rit in kače niso za igrače) című könyv a megjelenése óta (2014) Szlovénia legnépszerűbb és legolvasottabb könyve, melyet a nagy siker miatt 18-szor kellett utánnyomni.
A szlovén térségben én voltam az első, aki laikus módon ugyan, de elkezdte a 20. század első felében élt őseink szexuális szokásainak kutatását. Ezek a szokások ugyanis számunkra mindeddig ismeretlenek és idegenek voltak.
A könyvben olvasható történeteket nem én kerestem, azok találtak rám.
Miért?
Az elmúlt század ötvenes éveinek vége felé nőttem fel, amikor a szülők a nevelési módszereknél inkább a botot, mintsem az ölelést alkalmazták. A nemiségről otthon sohasem beszélgettünk. 
Tabutémának számított. Anyánk arról igyekezett minket meggyőzni, hogy a házasság előtt a férfival folytatott bármilyen viszony – bűn.  Azt is állította, hogy a nőnek a nemi viszony közben „egy kicsit tűrnie kell”, hogy a férfi elvégezhesse „a jogát és a kötelességét”.
Ezt nem tudtam elhinni! Nagy lelkesedéssel és szenvedéllyel kezdtem neki a kutatásoknak, de csak akkor, amikor már felnőttem és újságíróként elkezdtem dolgozni a rádiónál. Az „egykori” élet iránti érdeklődésem a szenvedélyemmé vált!
A Tűz, segg, kígyó – nem játéknak való című könyv már megjelenésekor sokkolta az olvasókat. Annak ellenére, hogy a könyvet magánkiadásban jelentettem meg, „szájról szájra” terjedő híre elért majdnem minden szlovént.
Ez Szlovénia esetében igencsak figyelemreméltó!
Ma már szinte azt állíthatom, hogy azok, akik még nem hallottak róla, egy kezem ujjain megszámlálhatók.
A könyv, amely Szlovéniában az első ilyen, de állítólag az egykori Osztrák–Magyar Monarchia európai részén is, 1600 – beszélgetésünk idejében 80 év feletti – nő vallomásai révén feltárja, milyenek is voltak őseink intim és egyéb viszonyai. Milyen volt a gyermek iránti, a meny és az anyós közötti, a szolgákhoz való viszonyuk…
A könyv egyben a traumák kezelésére is alkalmas, mivel az enyémhez hasonló nagyon elhibázott nevelés miatt a fájdalmas mintákat generációról generációra továbbadták.
Fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy a szexualitással kapcsolatos hamis szégyen miatt, amelyet mi, szlovének (európaiak) még ma is gondosan ápolunk, számos hasonló történet felejtődött el, amelyekből sokat tanulhatnánk, főleg pedig megérthetnénk, miért vagyunk ma ilyenek, amilyenek vagyunk.
Mondják, hogy az intim történetek Európa-szerte – főleg az egykori Osztrák–Magyar Monarchia tartományaiban – nagyon hasonlítanak egymásra. És mondják azt is, hogy az enyémhez hasonló kutatást Európában még nem végeztek.
Az a kívánságom, hogy a Tűz, segg, kígyó – nem játéknak való című könyvet más európai nyelveken is meg tudjuk jelentetni, hiszen az egykori Osztrák–Magyar Monarchiának ezen a téren nagyjából hasonló a múltja.
Milena Miklavčič
Néhány részlet a történetekből:

Kristina (1923): „Nálunk, Kozjanskón, amely már régóta bortermő vidéknek számít, nagy volt a szegénység. De alkoholból és a családon belüli erőszakból volt bőven. Apánk egy fejjel alacsonyabb volt, mint az anyánk, de ennek ellenére számtalanszor kellett előle menekülnie. Úgy nevelték, hogy a férjnek nem szabad ellenállni, mert az bűn. Amikor elkapta, először jól elverte. Az ütések nem csak a testét érték, hanem a fejét is. Amikor belefáradt a verésbe, anyánkat beparancsolta a házba és mondta, hogy feküdjön a kályhához. Valamikor ott volt elhelyezve az ún. ’rancalo’. Ez egy fa szerkezet volt, amelynek néhány deciméter hosszú része átlógott a kályha szélén. Anyánk ebbe befeküdt és várt. Az oldalán két nyílás volt, ahova be kellett dugnia a lábait. Aztán jött apánk, felállt a padra, leeresztette a nadrágját és addig döfködte a lába közét, míg ő el nem élvezett. Anyánk a szerkezet oldalai közé annyira beszorult, hogy meg sem tudott mozdulni. Amikor apánk részeg volt, a kínzás órákig is eltartott. Mi, gyerekek az ajtónál sírtunk és kértük, hogy hagyja abba. De nem hagyta. Sosem hagyta abba. Amikor meghalt, egyikünk sem siratta meg. Nem tudtuk megsiratni. A sok gonoszság miatt, amit szegény anyánkkal művelt, ehhez túlságosan gyűlöltük.”
Hilda (1935): „A családunkban kilencen voltunk gyerekek. Apánk és anyánk kedvesek voltak velünk. Minden este imádkoztunk először, majd éjszakába nyúlóan énekeltünk, apa pedig harmonikán kísért bennünket. Apa vidám ember volt, házról házra járt és foltozta a cipőket. Ezért nálunk a ház négy sarkát az anya tartotta. Amikor apa otthon volt, lefeküdt a körtefa alá és aludt. Közben föl-fölébredt, elsétált a szénakazalhoz és odaszólt a mezőre, ahol anya a többi asszonnyal gyomlált: Angelca, gyere azonnal haza! Szükségem van rád! Ezt naponta háromszor is megtette. Mindenki, aki segített anyánknak a mezőn, pajkosan mosolygott, hiszen nagyon jól tudták, hogy apának miért van annyira sürgősen szüksége rá otthon. Amikor anya körülbelül öt perc múlva visszatért, egy árnyalattal pozsgásabb volt az arca, de sosem szólt egy szót sem. Manapság csak kevesen tudják, hogy akkoriban a férfi nemi vágya nagyon erős volt. Maga az aktus pedig öt percnél tovább sohasem tartott. A nőnek mindig mozdulatlanul kellett feküdnie. Élvezetet nem ismerhetett.”   
Berta (1936): „Szegénységben nőttem fel. A családban tízen voltunk, gyakran nem volt mit enni. Tavasszal a kisöcsém is csatlakozott hozzánk, aminek anyánk egyáltalán nem örült. Az egyik unokatestvérénél, aki egy gazdag parasztgazdaságba ment férjhez, reggeltől estig napszámban dolgozott. Az asszonyok délben általában elmentek haza ebédet főzni a már türelmetlen családjukhoz. Csak az anyám sohasem sietett sehova. Ha megkérdezték tőle, miért, ezt válaszolta nekik: Várok még egy órát, akkor talán már egy éhes szájjal kevesebbet kell megetetnem… A kisöcsém télre, november vége felé meghalt, megfagyott a nyitott ablak mellett. Még ma is azt beszélik, hogy anyánk nem véletlenül hagyta nyitva az ablakot. Talán van is ebben valami igazság, nem tudom. Az öcsém haláláról sohasem beszélgettünk.”
Olga (1955): „Úgy vélték sokan, hogy fejlett házhoz mentem férjhez. Sajnos ez nem így volt. Már a nászéjszakán bejött az anyósom a hálószobánkba és egészen reggelig ott volt velünk, sehogy sem tudtuk kitessékelni. Az, hogy a férjemmel még öt percre sem tudtunk egyedül lenni, három hónapig tartott. Akkor aztán kissé durva módon ennek véget vetettem, amit nagyon zokon vett és egyik napról a másikra a legnagyobb ellenségemmé vált. Amikor 1974-ben megszültem az első fiunkat, a szülésről egyáltalán semmit sem tudtam. Meg voltam győződve arról, hogy a köldökömön keresztül fogok szülni. El lehet képzelni, mennyire megrémültem, amikor a gyerek teljesen más utat választott. Szülés után ugyan elolvastam néhány könyvet, de másodízben ismét meglepetés ért: elfolyt a magzatvíz, nekem meg halvány fogalmam sem volt, mi az!”
Marko (1943): „Amikor egy koroškói plébániára kerültem, még nem volt internet, ezért esténként, a szentmise után, amikor magamra maradtam, gyakran nagyon unatkoztam. Egyik nap az iratok közt böngésztem, és véletlenül az egyik régi keresztelési könyvet nyitottam fel, amelyben még 1916-ból is akadtak bejegyzések. Lapozgatás közben egy sűrűn teleírt papírra bukkantam, amelyet valamely elődöm hagyott a könyvben. Az akkori plébános érdekes történetet írt meg az unokahúgáról, aki elég kínos helyzetben volt, mert a házasságában hat év után sem született gyerek. Emiatt a falubeliek kinevették őket, mondván, kicsit jobban zsírozzák be az ágyrugókat, aztán majd a gyerekcsinálás is jobban megy. Amilyen hiszékeny volt mindkettő, meg is tették ezt. Ezek után még jobban kinevették őket! A plébános tudomást szerzett az történtekről, ezért elhatározta, hogy rendet csinál a faluban. Az unokahúgát és férjét magához hívatta, és ahogy csak tudta, elmagyarázta nekik a közösülés folyamatát: Asszony, te feküdj az ágyba, csukd le a szemed és az arcodat illedelmesen takard le a ruháddal. Majd tett szét a két kezed, mert bűn lenne, ha a férjedet feleslegesen megérintenéd. A lábaidat is tett szét, de ne nagyon. Aztán szorítsd össze a fogaidat és türelmesen várd meg, hogy a férjed leoltja a lámpát, leveti a nadrágját és tiszteletteljesen rád fekszik. A férjnek pedig meghagyom, hogy a megadott jogát mihamarabb végezze el és a felesége szenvedését szükségtelenül ne hosszabbítsa. Ha befejezte, a sötétben öltözzetek fel, mert nem illik egymást félmeztelenül nézegetni.
Kilenc hónap múlva a plébános a papírra ráírta, hogy vasárnap megkeresztelték az unokahúga fiát, akinek a születéséhez ő is egy kicsit hozzásegített. Ez a feljegyzés társadalmi-néprajzi szempontból is fontos, hiszen arról tanúskodik, hogyan zajlott a közösülés a 20. század első felében.”
Urban (1953): „Amikor nagyanyám örökségét rendezgettem, egy érdekes eszközre bukkantam, amelyre azt írták, hogy ’care free”. Azonnal eszembe jutott, hogy erről a tárgyról, amellyel valamikor, a háború előtt a nők a hüvelyüket öblögették és ily módon védekeztek a terhesség ellen, anyám és nagyanyám többször is beszélgettek. Amerikából kapta az unokatestvérétől. A készülék kézről kézre is járt az asszonyok között. Bizonyítékot erre az egyik levélben találtam. A nagyanyámnak a barátnője ezt írta: Kérlek, add kölcsön a care free-t. Pénteken Ljubljanába érkeznek a boszniai kereskedők. Lemegyek, odatartom nekik egy kicsit és keresek némi pénzt.”
Silva (1938): „Apánk háromszor nősült. Ennek ellenére egész életében többnyire az első házasságában született lányával, Marinkával élt és két közös gyermekük is született. Az egész falu tudott erről és az évek során a vérfertőzésen már senki sem csodálkozott. Apánknak volt egy unokatestvére, aki hasonlót csinált. És még részeges és erőszakos is volt. Amikor a lánya megszülte a gyermekét, megragadta a kis lábát és falhoz vágta, mondván: Ha az enyém, megdöglik, ha nem, akkor élni fog. A gyárban, ahol 45 évig dolgoztam, volt egy munkatársam, akinek ugyanúgy nagyon erőszakos apja volt. Amikor megszületett a hetedik gyerek, megesküdött, hogy minden következőt vasvillával leszúr és a trágyába temet. Ezt meg is tette. A fia minden tavasszal, amikor kivitte a trágyát a mezőre, gondosan kiszedte belőle a gyermekcsontokat és titokban elégette azokat. Egyik nap elege lett mindenből és feljelentette az apját a hatóságoknál. A gyilkos a börtönben halt meg.”
Tinca története arról szól, hogy már gyermekkorában, foghúzásnál megsértették az arcidegét. A szája jobb oldalra elferdült, ezért a kérők is elkerülték. Az összes lánytestvére férjhez ment már, ő pedig a bátyjánál, aki átvette a parasztgazdaságot, nagynéninek és szolgálónak maradt. Egy kicsit távolabb éltek a többi embertől, és mivel a bátyjának sem volt kedve az idejét arra pazarolni, hogy nők után járjon, hát egyszerűen otthon szolgálta ki magát. Az elmondások szerint ezt a húga sem ellenezte túlságosan, hiszen már kiskorától megtanulta, hogy a férfiaknak szót kell fogadni. Csak akkor jött rá, hogy mekkora bűnt követett el, amikor teherbe esett. A nagy szégyen miatt nem volt bátorsága senkitől sem tanácsot kérni. Fogott egy egyszerű kanalat és a gyereket azzal próbálta kikotorni. Közben annyira megsértette magát, hogy elkezdett vérezni, és ha az unokaöccsei nem találtak volna rá, talán meg is halt volna. Amikor a nővérei a gyermek apjáról faggatták, egyiküknek sem mondta el, hogy mit tett vele a bátyjuk. A bűneit csak a halálos ágyán vallotta be az egyik unokahúgának, aki aztán megörökölte a gazdaságból rámaradt részét és néhány szerény bútordarabot. 
Polona teherbe esett, de még saját maga sem tudta pontosan, hogyan és kitől. Eldöntötte, hogy egyszerűen a gazdájára fogja, aki néhányszor valójában meglátogatta a padlásszobájában. A döntőbírói szerep ismét a plébánosra esett. Polona elmesélte neki, hogyan tapogatta őt a gazda és simogatta a cicijét. A plébános megkérdezte tőle, hogy az izéjét  is bedugta-e az ő nyílásába. A leány erre azt mondta, hogy nem, mert nem volt rá idő. És ki volt az, akinek sikerült a pöcsét bedugni a lyukadba? Polona állítólag az ujjain számolva elkezdte sorolni a neveket, akiket a plébános is már jól ismert… 
Zdenka: „1947-ben születtem. Velem együtt anyámnak hat gyereke született. Egy sikeres igazgató titkárnőjeként számos kapcsolata és ismerőse volt. Egy alkalommal számos férfiismerőse közül, akikkel annak ellenére flörtölt, hogy férjnél volt, az egyik felajánlotta neki, hogy utazzon velem együtt Dubrovnikba – akkoriban tizenkét éves voltam –, ahol nagyon pazar nyaralója volt. Megígérte anyámnak, hogy elsőbbséget kap a ’ficsó’-kocsi megvásárlásánál, ennek fejében anyám megengedte neki, hogy ez a férfi majdnem egy hétig velem élje ki a vágyait. Bezártak a pincébe, ahol egy szoba volt rózsaszínű selyemlepedővel letakart nagy ággyal. Sosem felejtem el, amikor először erőszakolt meg: amikor a gazember elvette a szüzességemet, odahívta az anyámat. Az lejött, apró testem alól kirántotta a véres lepedőt és szó nélkül elvitte, hogy kimossa. Rám se nézett, miközben zokogva hívtam és kértem, hogy segítsen. Tizenhat évesen férjhez kellett mennem az egyik, nálam majdnem huszonöt évvel idősebb szeretőjéhez. Amikor apám megtudta, hogy anyám mit tett velem, elvált tőle. Ennek ellenére beleegyezett, hogy ’megvásárolja’ nekem az éveket, hiszen már tizenhat éves koromban, még a házasság előtt teherbe estem. A kor nézeteinek megfelelően meg volt róla győződve, hogy a törvénytelen gyereknél a házasság lényegesen kisebb szégyen. A nyugdíjazásig az életem nagyon szomorú volt, szenvedéssel teli. Akkor azonban összeszedtem magam és elköltöztem az élettársamtól, vagyis valójában elbújtam előle. A gyermekeink már felnőttek, élték a saját életüket, ezért is tudtam ezt megtenni. De a sors ironikusan ismét hátba szúrt: annak ellenére, hogy az anyámat több mint harmincöt évig nem láttam, amikor öregotthonba került, felkeresett a Szociális Ügyintéző Központ. Anyám ellátására egészen a haláláig 145,80 eurót vontak le a már úgyis szegényes nyugdíjamból.”
Sabina: „1951-ben mentem férjhez. A férjem szülei a háború előtt nagyon gazdagok voltak, de az új hatalom a háború után mindent elvett tőlük. Így Ljubljanában két nedves pincehelyiségben húzódtunk meg, ahol férjem apja, az egykori gyártulajdonos fűtőként dolgozott. Egy ágyban aludtunk mindannyian: én, az anyósom, a férjem és az ágy túlsó végén az apja. Az anyósom megtiltotta bármilyen érintkezést. Azt állította, hogy gyereknek itt nem lenne elég hely. Valóban nem hazudok, ha mondom, hogy még két évvel az esküvő után is szűz voltam. Amikor a dézsában mosakodtam, az anyósom az ajtó előtt állt és vigyázta, nehogy valaki véletlenül meztelenül lásson engem. A férjemmel így csak 1954-ben újév napján ’engedtünk a szenvedélynek’. Azonnal teherbe estem. Amikor az anyósom észrevette gömbölyödő hasamat, dühében összecsomagolta a dolgaimat és elkergetett haza. A fiának, vagyis a férjemnek megtiltotta, hogy elkísérjen. Igazi családként csupán tizennégy évvel később, anyósom halála után kezdtünk élni.”
Lea: „27 éves vagyok. Már több mint két éve pszichoterápiára járok. Habár férjnél vagyok – csodálatos és nagyon megértő férjem van –, a nemi életünkben akadnak bizonyos nehézségek. Ugyanis nem engedem meg neki, hogy hozzámérjen. Amikor még gyerek voltam, az anyám mindig, ha mosakodás közben megérintettem a melleim vagy a lábam közét, nagyon durván rácsapott a kezemre és mondta, hogy az ilyen érintések koszosak és csúnyák. Most, hogy elolvastam az Ön könyvét, sokkal jobban érzem magam. Anyámnak még nem bocsátottam meg, de megértem, miért ilyen a viselkedése. Sajnos, a nagyanyja, akinél nevelkedett, az ő életét is tönkretette.”

Ni komentarjev:

Objavite komentar